Az idő

Hadd kezdjem ezt a posztot egy teljesen kocka példával. A cégnél, ahol dolgozom, van vagy 6 szerverünk. Ezeket naponta több tízezer felhasználó használja, és hihetetlen mennyiségű adatot – képeket, videókat – töltenek fel és le. Azt vettük észre, hogy ha a szerver telítettsége vagy a processzor terhelése meghaladja a 70%-ot, egyre több hiba történik. És ha a 90%-ot is meghaladja, akkor először csigalassúságúvá válik, majd teljesen behal a szerver. Nehéz megmagyarázni, vagy végigkövetni, hogy mi történik ilyenkor. Számtalan program fut párhuzamosan ezeken a gépeken, és az erőforrás-hiány mindegyiket másképp érinti – a legtöbb nincs is felkészítve rá, egymásra várnak – és a végén láncreakciószerűen omlik össze a rendszer. Hiába próbáljuk újraindítani, rövid idő után megint beáll a nagyhalál. Az egyetlen megoldás ilyenkor, ha újabb szervert, nagyobb háttértárat veszünk, és megosztjuk a feladatot a szerverek között. “Lelke van” – szoktuk mondani – magyarul gőzünk sincs, mitől romlott el. :)

Apák napja után

Source: http://2014wallpaperhd.com/

Apám rossz apa volt. Isten nyugosztalja. Ettől még nem volt rossz ember, de mint apa nem alkotott nagyot, hogy finoman fogalmazzak. Három gyermeket nemzett, de a nemzést önmagában nem tekintem nagy teljesítménynek. :) Nem szoktam felmenteni senkit a körülményekre mutogatva (magamat sem), de elég kemény sorsa volt. Nagyapám a világháborúban öngyilkos lett – ki tudja miért? – és nagyanyámra maradt a három gyerek. Nagyanyám úriasszony volt – boltjaik voltak, nem szenvedtek hiányt. Mégis beadta a három kisgyereket az árvaházba. Nagyanyám rossz anya volt, most 70 év távlatából úgy gondolom. Apámat sosem vették ki. Az árvaházból ment egyetemre, és még doktori címet is szerzett. Tudott küzdeni, azt meg kell hagyni, de az emberekkel nem tanult meg bánni. Önbizalomhiánya féltékennyé tette, és olykor meg is ütötte anyámat. Velünk, a gyermekeivel sem foglalkozott túl sokat – és minket is megpofozott néha. Hét éves voltam, amikor elváltak. Mást nem lehetett tenni.

Az átlag feletti intelligencia tündöklése és bukása

… és akkor ezt így most hogy?

Tényleg, hogy kerül ez ide? Szóval az úgy volt, hogy megkérdezték páran, hogy miért is csinálom ezt a blogot. Nem tudtam értelmes választ adni, de engem is érdekelt hogy miért, és lassan megszültem a választ: 42. Na jó, ha van még pármillió éved, bővebben is kifejtem. :) Ez most nem gyereknevelési poszt lesz, előre szólok.

Azzal kezdeném, ami egyébként a paleolit diéta alapköve is, hogy az ember szervezete nem a mai világra lett optimalizálva. Ez szerintem megállja a helyét, attól függetlenül, hogy a paleósok milyen következtetésekre jutnak ebből. De nem csak a szervezetünk, hanem a személyiségtípusok és az intelligencia is az evolúció millió éves kísérletezgetésének az eredménye. Például az agytérfogat nem növekedhet korlátlanul – van egy optimális szintje, amit a szervezet még el tud “tartani”. És nem csak a szellemi képességek átlagos szintje csiszolódott a mai szintre, hanem az is, hogy milyen mértékű a szellemi képességek szórása  az egyedek között. Ha túl nagy a változatosság, akkor a túl sok átlag feletti intelligens egyed mellé túl sok átlag alatti is társul, és mindkettő kockázatot jelent a csoport túlélési esélyeire. Ha viszont csupa átlagos ember van egy csoportban, akkor valószínűleg alul fog maradni a sokoldalúbb, invenciózusabb konkurenciával szemben. A cro magnoni ember például, annak ellenére, hogy kisebb volt az agytérfogata a neandervölgyihez képest, mégis jobban szervezett csoportokat alkotott, fejlettebb munkamegosztással, és több újítása is volt. A fejlődés nem a csoport átlagos szellemi szintjével, hanem a csoportban megjelenő legintelligensebb egyedek intelligenciaszintjével arányos. És társulnia kell mindehhez egy olyan kultúrának, amely tiszteli a tudást. Ha jól tudom az őseink nem voltak intelligensebbek a neandervölgyi ősembernél, viszont több volt közöttük az átlag feletti képességű – és ez kulcsfontosságú volt a túlélésben.